"Egyszer volt, hol nem volt, élt egy malacka az udvarban. Olyan kis kerek képű, igazi jó fej malacka. Egész nap csak játszott az udvar többi lakójával, tyúkokkal, kacsákkal, cicával, kutyával.

 A gazdája egy igen szegény, de csavaros eszű ember volt. A gazdának nagy tervei voltak a malackával, így  betanított neki egy mutatványt: amikor moslékot öntött elé, akkor a malacka dallamosan röfögött a gazdájának.

 Eltelt egy év és a malackából egy jó nagy disznó lett, de a mutatványát nem felejtette el, ha moslékot kapott, akkor trillázva röfögve köszönte meg a gazdájának. A furfangos gazda ezt ki is használta, amikor jöttek a pribékek behajtani a király adóját, akkor jól megröfögtette a disznaját és ezek a földön fetrengve fogták a hasukat a kacagástól, és mivel jól megnevetette őket, mindig elengedték a gazda adóját és továbbálltak.

 Telt-múlt az idő, a disznó egyre nagyobbra nőtt és egyre szemtelenebb lett. Ismét jöttek a pribékek behajtani a király jussát, a gazda szokás szerint odaöntötte a moslékot a disznónak, de az nem trillázott, hanem rátámadt az adóbehajtókra. Ezeknek sem kellett több, ott helyben leszúrták a disznót és a gazdára meg huszonötöt húztak oda, ahol a legkerekebb. A disznó húsát elvitték adóba, a gazdát meg világgá kergették."

Hogy mi ebből a tanulság? A vágósúlyt elért disznót időben le kell vágni, mert elszemtelenedik. Röfögj, amíg van moslékod és gazdád.

A Kalózpártnak múltja nincs, de jövője annál inkább! Ez történt nálunk 2013-ban:

Január: A tavaly elfogadott stratégiájának megfelelően a Kalózpárt megkezdte a bankrendszer felszámolását. Ellenkező érvényű szavazásig egyik párttag sem utal és a nála lévő papírpénzeket random módon papír zsebkendővel vegyíti. A bankok képviselői tárgyalásokat kezdeményeztek a Kalózpárttal, de az álláspontok megmerevedtek.

Február: Ismételten botrányba fulladt a Kalózpárt újból összehívott Kongresszusán a tisztségviselő választás. Ezúttal az „ecc, pecc, kimehetsz..” kezdetű kiszámoló mondóka kavart vihart, mert a párttagok eltérően ismerték szöveget és ebből adódóan eltérő módon alkalmazták volna a jelöltek kiválasztására. A Párt Alapszabályának megfelelően a régi vezetés marad hivatalban a következő sikeres tisztségviselő választásig.

Március: A Párt által használt szavazószoftver log fájljai szerint a legutóbbi –a párt honlapjának betűtípusát érintő- szavazáson 613 trillió pártag szavazott, ezért a vezetés felkérte a döntés-menedzselő szoftver rendszergazdáját, hogy nézzen utána a helyes adatoknak. Az ellenőrzés befejezéséig a websafe Arial normál betűtípus marad érvényben. 

Április: Óriási sikert ért el a Kalózpárt! Az előrehozott választásokon 15 százalékot ért el, így 30 képviselője bejutott a Parlamentbe, lényegében minden párttag képviselő lett. Máris megkezdődtek a koalíciós tárgyalások, de nehézséget okoz a Facebook-os nickek alapján előkeríteni a kalózpárti honatyákat. Ha ezt olvassátok, akkor jelentkezzetek a ruhapénzért!

Május: Kisebb incidenssel kezdődött a frissen választott Országgyűlés alakuló ülése, mert a kalózpárti képviselők elkezdték (az egyébként lecsavarozott) székeiket körbe forgatni, hogy lássák egymást munka közben. 3 órás technikai szünet és karbantartás után az esküvel folytatódhatott az Országgyűlés első ülésnapja.

Június: A TEK kommandósai a Kalózpárt több aktivistáját letartóztatták, a vád ellenük a semmittevés. A Párt tagságán belül óriási a felháborodás, de nem terveznek semmilyen ellenlépést.

Július: A Kalózpárt Szerzői Jogi Munkacsoportjának két kampányarcáról –(dr.) Schmitt, (dr.) Semjén -  a Dél-Pesti Harsona hasábjain jelent meg a hír, hogy csúszópénzt fogadtak el az Artisjus Nonprofit Egyesülettől annak érdekében, hogy megszerezzék a Kalózpárt tagjainak névsorát. A botrány akkor pattant ki, amikor e névsor alapján az Artisjus felderítői rátörtek Chuck Norris amerikai színművészre az otthonában. Az egyesület a következő nyilatkozatot adta ki: „Nem igazak azok a vádak, miszerint az Artisjus egy párttag-névsor szerint járt el. Chuck Norris házából zeneszó szűrődött ki és legalább 10 személyautó áll a ház előtt, így joggal feltételezték az ügynökeink azt, hogy zenével megtámogatott kereskedelmi tevékenység folyik odabent. A swinger-klub üzemeltetés annak számít. Az ügyet lezárnak tekintjük.” 

Augusztus: A pártban szélsőjobbos puccskísérlet történt, de a puccsisták nem tudták leírni a „nemzeti kalóz ” kifejezést rovásírással és összevesztek, így a veszély egyelőre elhárult. Az eset után kiadott közleményben a Párt kihangsúlyozta, hogy továbbra is egységesen követi az elfogadott alapelveit és nem kíván beavatkozni a szélsőségesek nyelvtani vitáiba. 

Szeptember: A Kalózpárt ellenzéki képviselőcsoportja elérte első sikerét a Parlamentben. A „Minden háztartásba ingyen netet” program első fázisát sikerült elfogadtatni a parlamenti többséggel, sőt már meg is valósult. Ez jelenleg teletext néven található meg az otthonokban. A következő nagyobb lépés a teletext felbontásának növelése lesz. Komoly lobbista ellenérdekekkel kell számolnia a kalózpárti honatyáknak. 

Október: Hatalmas belpolitikai visszhangot váltott ki Novák Emőd jobbikos képviselő parlamenti felszólalása, amiben a kalózpárti képviselők esetleges zsidó származását firtatta. A válaszoló kalózpárti képviselő visszautasította a vádakat és emlékeztette a képviselőt arra, hogy a Kalózpárt még a választások előtt meghívta tagságát egy csapatépítő jellegű disznóvágó tréningre, és az ott nem megjelenő zsidó párttagokat egyszerű többséggel kizárta, így a párt vérvonala jelenleg clear. Továbbá javasolta a jobbikos képviselőnek, hogy inkább a saját pártjának háza előtt sepregessen és elevenítsék fel a párton belüli disznótoros küldözgetésének hagyományát. Sok árulkodó adat kiszűrhető belőle.

November: A Kalózpárt jogász munkacsoportja összeállított egy teljesen új szövegezésű Alkotmányt, amely szerint minden ember a születésétől fogva kalóz és párttag. Ez óriási média visszhangot váltott ki és hatalmas népszerűséget hozott a pártnak, ezek ellenére Szlovákia és Luxemburg még nem ratifikálta a dokumentumot, a legfőbb ellenérvük még mindig a tengernélküliség. A Nemzetközi Kalóz Mozgalom lobbistái járják a renegát országok településeit, azt hangoztatva: „a kalózsághoz nem kell tenger, gyökerek”.   

December: Majdnem pártszakadáshoz vezetett a köztársasági elnöki posztra jelölés a tagságon belül. A legélesebb ellentét ott volt, hogy csak létező és élő személy lehet-e a jelölt? Hatórás parázs vita után a tagság salamoni döntést hozott: hivatalosan az első számú jelölt Bódy Sylvi lett, őt követi a kettesszámú jelölt, Stirlitz kapitány. Továbbá elfogadtak egy stratégiát arról, hogy lépéseket tesznek a női kalózok arányának növelése érdekében.

BÚÉK! 

Igen, a Kalózpárt több ilyen helyet is üzemeltet, ezeken a helyeken a párt egy szál semmiben illegeti magát és így enged betekintést a kívánatosan kereklő munkafolyamataiba. Mennyit kell ezért fizetni? Semennyit, hiszen állandóan karácsony van, és mint tudjuk, ilyenkor engedékenyebbek a „csajok”. Ráadásul a neten rendszeresen politizáló peepshow függők sem kapnak szívrohamot, hiszen nálunk nem kell azon izgulniuk, hogy levesszük-e a bugyit vagy sem. Mindig levesszük. Ők meg nem értik…

 Az egyik ilyen hely a likvidszoftver - https://likvid.kalozpart.org/index/index.html  -, ahol a Kalózpárt a döntéseinek egy részét meghozza. Ez a szoftver német fejlesztés, a német kalózoktól kaptuk és igazából egyesekké és nullákká konvertálja át a párttagok szavazatait és kiköpi a döntést. Persze nem csak egyszerű szavazógép, hiszen a választható opciók mellé bárki beteheti a saját javaslatát, és ha az megkapja a megfelelő támogatottságot, akkor azzal kibővítve folyik tovább a döntéshozatal. Kihangsúlyoznám a „döntéshozatal” szót, hiszen nem egyszerű szavazás folyik, hanem egy valódi döntési folyamat, amelyben minden párttag jelenléte és ötlete egyet ér.

 Manapság egyre több elitista és magát hozzáértőnek tartó ember hangoztatja azt a horrort, hogy súlyozni kellene a szavazatok között, hiszen nem érthet mindenki mindenhez, az egyik ember butább a másiknál, stb., és így ostoba döntést hozhatnak. Persze ezek az emberek kivétel nélkül és minden esetben a teljes szavazatot érők közé sorolják magukat. Hát a helyzet az, hogy ez a mi kis magyar társadalmunk, ami felett nincs más és nem lehetnek mások, ne akarjon senki többet érni a másiknál! Egyébként a választási regisztráció bevezetése is ebbe az irányba mutat, hiszen a „hülyébbek” kizárják magukat a választásokról azzal, hogy nem mennek el regisztrálni.

 Hogy van ez a kalózoknál? A likvidszoftver tartalmaz egy delegálási opciót, amivel egyes kérdésekben, témakörökben vagy akár az összes eldöntendő kérdésben átruházhatja a szavazati jogát egy másik kalózra, akiről feltételezi a hozzáértést. Persze ezt bármikor visszavonhatja, és nem csak négy évenként. A hangsúly az azonnali átruházhatóságon és a visszavonhatóságon van. Sajnos a szavazások megkívánnak egy ellenőrizhető és számon tartható létszámot, így csak a Kalózpárt tagjai szavazhatnak, de ötletekkel és javaslatokkal bárki előállhat.

 A másik jellegzetes kukkolda a kalózpárti kongresszus, ahol bárki kukucskálhatott, sőt részt is vehetett a műsorban. 2012. november végén került megrendezésre a Kalózpárt I. Kongresszusa, Budapesten. Hát nem voltunk sokan, de alapvető döntéseket hoztunk meg. Például megfogalmaztuk – az idei politikai divatot követve- az Együttműködési irányelveinket és az Alapprogramunkat is véglegesítettük, ami persze korántsem végleges, hiszen ebbe épülnek majd be a munkacsoportok javaslatai.

Van aki csak ugat róla és van aki csinálja, a kalózok így nyomják a politikai peepshow-t:

 Nincsen talán egy szó sem a média diskurzusban, amely annyira elkopott volna, mint az a szó, hogy generáció. Próbáltam egyszer összeszámolni az utóbbi tíz évben kikiáltott generációk számát, és a híres, úgynevezett Semmi generációról szóló cikk óta vagy tizenkettő jött ki. Volt egy közös tulajdonságuk: papíron léteztek. A valóság nem adott közben semmi valódi, jelentőségteljes, felejthetetlen impulzust, amelynek közös és elkerülhetetlen átélése tartósan megkülönböztetne minket az előző generációtól. Mi vártunk rá, miközben a döntő változás észrevétlenül jött – együtt az országunkat behálózó kábel-tv kábeleivel, a vezetékes telefonok mobilok általi kiszorításával és mindenekelőtt, az egyetemes internethez való hozzáféréssel. Csak ma, amikor visszanézünk, hogy megtekintsük az elmúlt tizenöt évet, tudjuk megérteni, hogy mennyi minden megváltozott.

 Mi, a háló gyerekei – mi, akik együtt nőttünk fel az internettel és az internetben – mi egy olyan generáció vagyunk, ami valamilyen módon fordítva felel meg e fogalom feltételeinek. Nem tapasztaltunk impulzust a valóságtól, hanem magának a valóságnak az átalakulását; nem köt össze minket közös, korlátozott kulturális kontextus, hanem e kontextus szabad megválasztásának és az önmeghatározásunknak a tudata.

 Miközben írom ezeket a szavakat tisztában vagyok azzal, hogy visszaélés a részemről a „mi” névmást használni, mivel a mi „mink” képlékeny, homályos, a régi fogalmakat használva: időleges. Amikor azt írom, hogy „mi”, a „sokan közülünk”-re illetve „néhányan közülünk”-re gondolok. Amikor azt írom, hogy „vagyunk”, a „néha vagyunk”-ra gondolok. Csak azért használom azt a szót, hogy „mi”, hogy egyáltalán tudjak bármit írni magunkról.

 Együtt nőttünk fel a hálóval – és a hálóban. Ez különböztet meg minket, ez okozza ti szempontotokból nem nyilvánvaló, de jelentős különbséget: mi nem „böngészünk”, a háló pedig nem egy „helyet” vagy „virtuális teret” jelent számunkra. A háló nem áll külön a valóságtól, hanem ennek a valóságnak egyenrangú része: láthatatlan, de állandóan jelenlévő réteg, amely behatol a fizikai térbe. Mi nem használjuk a hálót, hanem mi benne és vele élünk. Ha el kellene mesélnünk nektek, az analógoknak, a mi fejlődésregényünket – mindegyik minket formáló élményben volt valamilyen internetes elem. A hálóban barátkoztunk és veszekedtünk, a hálóban készítettünk puskákat a felmérőkre, ott szerveztünk bulikat és közös tanulást, ott szerettünk bele egymásba és ott váltunk el. A háló számunkra nem egy technológia, amelyet meg kellett tanulnunk, és amiben magunkra találtunk. A háló egy folyamat, ami zajlik és szüntelenül átalakul a szemünk előtt; velünk és általunk. Technológiák jelennek meg és aztán tűnnek el a perifériákon, szolgáltatások jönnek létre, virágzanak és elalszanak, de a háló továbbtart, mert a háló mi vagyunk – mi, akik egymással kommunikálunk a számunkra természetes módon, ami intenzívebb és eredményesebb, mint bármi más eddig az emberiség történetében.

     1.

 A hálóban nevelkedtünk és ezért egy kicsit másképpen gondolkodunk. Információt találni nekünk ugyanolyan alapkészség, mint nektek egy idegen városban állomást vagy postát találni. Amikor meg akarunk tudni valamit – mik a himlő első tünetei, nem gyanúsan magas-e a vízszámla vagy miért süllyedt el az “Estonia” – olyan biztonsággal teszünk lépéseket, mintha egy GPS-szel felszerelt autót vezetnénk. Tudjuk, hogy szükséges információt több helyen találunk majd, oda tudunk jutni, képesek vagyunk megítélni ezen információk hitelességét. Megszoktuk, hogy egy válasz helyett sok különbözőt találunk – és ki tudunk emelni belőlük egy olyan verziót, ami valószínűleg a leghelyesebb, eldobva azokat, amelyek kevésbé helyesnek tűnnek. Szelektálunk, válogatunk, megjegyzünk – és készek vagyunk lecserélni a megjegyzett információt, amikor megjelenik ennek egy új, jobb verziója.

 A háló számunkra valamiféle közösen birtokolt, külső emlékezet. Nincsen szükségünk felesleges részleteket: dátumokat, összegeket, képleteket, utcaneveket, konkrét definíciókat memorizálni. Nekünk elég egy absztrakt, a lényegére korlátozott információ, amely hasznos az információ feldolgozásában és más információkkal való összekapcsolásában. Ha szükségünk lesz részletekre, másodpercek alatt utánanézünk. Nem kell mindenhez értenünk, mert tudjuk, hogy hol találunk embereket, akik értenek ahhoz, amihez mi nem értünk, és akikben megbízhatunk. Olyan embereket, akik az általuk birtokolt információt nem a profitért osztják meg velünk, hanem az általunk közösen osztott meggyőződésből, hogy az információ mozgásban él, hogy szabad akar lenni, és hogy az információcseréből mindnyájan profitálunk. Mindennap, miközben tanulunk, dolgozunk, megoldjuk a hétköznapi problémákat, fejlesztjük a szenvedélyünket. Tudunk és szeretünk egymással versenyezni, de a versenyzésünk, a feltűnési vágyunk tudáson, az információ interpretálásának és átdolgozásának a képességén alapszik, és nem ennek a monopóliumán.

   2.

 A kultúrában való részvételünk nem ünnepi alkalom számunkra – a globális kultúra nekünk az azonosságunk alapelemét alkotja, fontosabb az önmeghatározásunk szempontjából, mint a hagyományok, a történelmi narratívák, a társadalmi pozíció, a származás, sőt, fontosabb még a nyelvnél is, amit használunk. A kulturális javak óceánjából halásszuk ki azokat az elemeket, amelyek legjobban megfelelnek nekünk – párbeszédbe lépünk velük, értékeljük, csak erre a célra létrehozott szolgáltatásokba írjuk be ezeket az értékeléseket, amelyek sugallják nekünk, hogy milyen más albumoknak, filmeknek vagy játékoknak kellene megnyerniük a tetszésünket. Néhány filmet, sorozatot vagy videoklipet egy időben nézünk a munkatársainkkal vagy a világ másik végén élő ismerőseinkkel, a más művek iránt érzett elismerésünket egy maroknyi emberrel osztjuk meg, akikkel talán soha sem találkozunk a való világban. Innen ered az egyszerre létező globalizáció és individualizált kultúraérzésünk. Innen ered az ehhez a kultúrához való szabad hozzáférésünk szükséglete.

 Ez nem azt jelenti, hogy követeljük, hogy az összes kulturális javak ingyen hozzáférhetőek legyenek – habár mi magunk, amikor valamit alkotunk, általában visszaadjuk ezt a körforgásnak. Értjük, hogy az alkotó folyamat munka- és erőforrás-ráfordítást igényel, annak ellenére, hogy eddig csupán a kitüntetett szakemberek kasztjának fenntartott hang- vagy filmfelvételi minőség mindenkinek hozzáférhető lett. Készek vagyunk fizetni, de számunkra a terjesztők által alkalmazott gigantikus haszonkulcs nyilvánvalóan irreálisnak tűnik. Miért fizessünk olyan információ terjesztéséért, amit villámgyorsan és tökéletesen le lehet másolni, semmivel sem csökkentve ezzel az eredeti anyag minőségét? Ha csak magát az információt kapjuk, azt akarjuk, hogy az ára adekvát legyen. Fizethetünk többet, de akkor hozzáadott értéket akarunk: érdekes csomagolást, gadgetet, jobb minőségű képet, az “itt és most” megtekintési lehetőséget, anélkül, hogy várnunk kéne, hogy az egész fájl letöltődjön. Ki tudjuk fejezni az elismerésünket és meg akarjuk jutalmazni a szerzőket (mióta a pénz megszűnt bankjegynek lenni és egy képernyőn megjelenő számjegysorrá vált, a fizetés egy kicsit szimbolikus aktus lett, amin mind a két fél nyer), de a korporációk által tervezett eladási eredmény elérése egyáltalán nem érdekel minket. Az nem a mi hibánk, hogy az ő üzletük az eddig működő formában elvesztette értelmét – és ők, ahelyett, hogy felvennék a versenyt és kínálnának nekünk valamit, amit nem tudunk ingyen megszerezni, úgy döntöttek, hogy megerősítik jelenlegi állásukat.

 És még egy: nem akarunk fizetni az emlékeinkért. Filmek, amelyekre emlékszünk az ifjúkorunkból, zene, ami kísért minket tíz évvel ezelőtt – a hálózati külső memóriában ezek egyszerű emlékek, amelyek előhívása, cseréje és átdolgozása számunkra annyira nyilvánvaló, mint nektek a Négy páncélos és a kutya felidézése. A meséket, amelyeket gyerekkorunkban néztünk, megtaláljuk a hálón és megmutatjuk a gyerekeinknek – ugyanúgy, mint ahogy ti meséltétek a Piroskát vagy a Három kiskecskét. El tudjátok képzelni, hogy valaki ezért törvényszegéssel vádolna titeket? Mi sem tudjuk.

    3.

 Hozzászoktunk ahhoz, hogy a számláink ki vannak fizetve, csak legyen elég pénz a bankszámlánkon, hogy egy bankszámla nyitása vagy egy mobilszám áthelyezése egy másik szolgáltatóhoz csak egy online kérdőív kitöltésével és egy futár által hozott szerződés aláírásával jár, sőt, hogy egy utazást Európa másik végére közbeeső átszállással és városnézéssel két óra alatt meg lehet szervezni. Ezért az állam felhasználóiként egyre jobban idegesít minket az interfészének az anakronizmusa. Nem értjük, hogy miért áll az adóbevallás pár nyomtatványból, amelyek közül a legnagyobb több mint száz mezőből áll. Nem értjük, hogy miért jár – önmagában abszurd – a címbejelentési kötelezettség az előző címről való kijelentkezéssel, mintha az egyik hivatal nem tudna kommunikálni a másikkal nélkülünk.

 Nincsen bennünk az a megfélemlítésből eredő alázatos elfogadás, ami jellemző a mi szüleinkre, akik meg vannak győződve a hivatalos ügyek rendkívüli fontosságáról és az állammal való érintkezés ünnepi jellegéről. Nem érezzük azt a tiszteletet, ami a magányos állampolgár és a valahol ott a ködben sejlő, fenséges „hatalom” csúcsai közötti távolságból eredt. A mi társadalmi struktúránk képe más egyébként, mint a tiétek: háló alapú ez és nem hierarchikus. Megszoktuk, hogy majdnem mindenkivel – újságíróval, polgármesterrel, egyetemi professzorral vagy ismert énekessel – megpróbálhatunk párbeszédet indítani és nincsen szükségünk ehhez a társadalmi státuszból származó felhatalmazásra. A kapcsolat sikere csupán attól függ, vajon az üzenet tartalmát fontosként és választ érdemlőként ismerik fel. És mivel a közreműködésnek, folyamatos vitáknak, a vélemények kritikában való edződésének köszönhetően úgy érezzük, hogy sok kérdésben a mi véleményünk egyszerűen jobb – miért ne várhatnánk komoly párbeszédet a kormánnyal?

 Mentesek vagyunk a jelenlegi formában létező „demokratikus intézmények” jámbor tiszteletétől, az azok axiomatikus szerepéről szóló meggyőződéstől, amely jellemző azokra, akiknek a „demokratikus intézmények” egyben maguknak és általuk épített emlékművek. Nincsen szükségünk emlékművekre. Nekünk egy olyan rendszerre van szükségünk, ami teljesíti az elvárásainkat, átlátszó és hatékonyan működik. Továbbá hozzászoktunk ahhoz, hogy a változás lehetséges, hogy minden kényelmetlen használatú rendszert lehet helyettesíteni egy új, hatékonyabb, a mi igényeinkhez jobban alkalmazkodó, több cselekvési lehetőséget kínáló rendszerrel.

 A legnagyobb értékünk a szabadság: a szólásszabadság, az információhoz és a kultúrához való hozzáférés szabadsága. Úgy érezzük, hogy ennek a szabadságnak köszönhető, hogy a háló az, ami – és hogy a szabad jellegének védelme kötelességünk a következő generációkkal szemben, ugyanúgy, mint ahogy a természetes környezet védelme.

 Talán ezt idáig nem így neveztük, talán még mi magunk sem vagyunk tisztában ezzel - de ez az, amit akarunk, talán egyszerűen ez az igazi, valódi demokrácia. Demokrácia, amelyről a ti közéleti íróitok talán nem is álmodtak.

* a címet kölcsönvettem egy kultikus blog nevéből: http://mydziecisieci.blog.pl

Fordította: Jerzy Celichowski és Bernhardt Vera

Az Arany-bit idei díjazottja: Dr. Semjén Zsolt

A Kalózpárt örömmel értesíti az ország nyilvánosságát, hogy a 2012-es Arany-bit díjat Dr. Semjén Zsoltnak ítélte meg. 

Dr. Semjén Zsolt úttörő szerepet vállalt a Kalózpárt egyik fő célkitűzésében, a szerzői jogok újraértelmezésében, és utat mutatott a következő generációknak ahhoz, hogy miként tudnak – az információk újrahasznosításával – egész életútjukon keresztül érvényesülni. A díjazott 1991-ben, az akkori digitális fejlettséget meghaladó módon már másolt, illetve mások szövegeit a sajátjaként tudta feltüntetni doktori disszertációjában. Bár a kalózok a magáncélú másolás dekriminalizálását tűzték ki célul, ezt az álláspontot a fiatal Semjén akkori radikalizmusa már jóval túlhaladta, hiszen az egész tudományos és politikai pályáját építette fel egy hivatalos, de plagizált iratra. Ebből az elmúlt húsz év alatt jelentős anyagi és társadalmi előnyhöz jutott, bátran és példamutató módon vállalva a hatóságok előtti lelepleződés, és az ebből következő közutálat, folyamatos veszélyét.

A díjat, amely a bit egyik értékét formázza – jelen esetben egy 3000 pixel magas, aranyozott nagy nullát –, stílusosan egy letöltő link formájában juttatjuk el a díjazottnak, aki a díjjal járó Tiszteletbeli Kalóz címet immár hivatalosan is viselheti. Továbbá számítunk tapasztalataira a Kalózpárt Szerzői Jogi Munkacsoportjában és ezúton is felkérjük, hogy legyen Schmitt Pál mellett a Kalózpárt kampányarca a 2014. évi választásokon.

2012-12-10

Kalózpárt Sajtóosztálya
www.kalozpart.org