Nincsen talán egy szó sem a média diskurzusban, amely annyira elkopott volna, mint az a szó, hogy generáció. Próbáltam egyszer összeszámolni az utóbbi tíz évben kikiáltott generációk számát, és a híres, úgynevezett Semmi generációról szóló cikk óta vagy tizenkettő jött ki. Volt egy közös tulajdonságuk: papíron léteztek. A valóság nem adott közben semmi valódi, jelentőségteljes, felejthetetlen impulzust, amelynek közös és elkerülhetetlen átélése tartósan megkülönböztetne minket az előző generációtól. Mi vártunk rá, miközben a döntő változás észrevétlenül jött – együtt az országunkat behálózó kábel-tv kábeleivel, a vezetékes telefonok mobilok általi kiszorításával és mindenekelőtt, az egyetemes internethez való hozzáféréssel. Csak ma, amikor visszanézünk, hogy megtekintsük az elmúlt tizenöt évet, tudjuk megérteni, hogy mennyi minden megváltozott.
Mi, a háló gyerekei – mi, akik együtt nőttünk fel az internettel és az internetben – mi egy olyan generáció vagyunk, ami valamilyen módon fordítva felel meg e fogalom feltételeinek. Nem tapasztaltunk impulzust a valóságtól, hanem magának a valóságnak az átalakulását; nem köt össze minket közös, korlátozott kulturális kontextus, hanem e kontextus szabad megválasztásának és az önmeghatározásunknak a tudata.
Miközben írom ezeket a szavakat tisztában vagyok azzal, hogy visszaélés a részemről a „mi” névmást használni, mivel a mi „mink” képlékeny, homályos, a régi fogalmakat használva: időleges. Amikor azt írom, hogy „mi”, a „sokan közülünk”-re illetve „néhányan közülünk”-re gondolok. Amikor azt írom, hogy „vagyunk”, a „néha vagyunk”-ra gondolok. Csak azért használom azt a szót, hogy „mi”, hogy egyáltalán tudjak bármit írni magunkról.
Együtt nőttünk fel a hálóval – és a hálóban. Ez különböztet meg minket, ez okozza ti szempontotokból nem nyilvánvaló, de jelentős különbséget: mi nem „böngészünk”, a háló pedig nem egy „helyet” vagy „virtuális teret” jelent számunkra. A háló nem áll külön a valóságtól, hanem ennek a valóságnak egyenrangú része: láthatatlan, de állandóan jelenlévő réteg, amely behatol a fizikai térbe. Mi nem használjuk a hálót, hanem mi benne és vele élünk. Ha el kellene mesélnünk nektek, az analógoknak, a mi fejlődésregényünket – mindegyik minket formáló élményben volt valamilyen internetes elem. A hálóban barátkoztunk és veszekedtünk, a hálóban készítettünk puskákat a felmérőkre, ott szerveztünk bulikat és közös tanulást, ott szerettünk bele egymásba és ott váltunk el. A háló számunkra nem egy technológia, amelyet meg kellett tanulnunk, és amiben magunkra találtunk. A háló egy folyamat, ami zajlik és szüntelenül átalakul a szemünk előtt; velünk és általunk. Technológiák jelennek meg és aztán tűnnek el a perifériákon, szolgáltatások jönnek létre, virágzanak és elalszanak, de a háló továbbtart, mert a háló mi vagyunk – mi, akik egymással kommunikálunk a számunkra természetes módon, ami intenzívebb és eredményesebb, mint bármi más eddig az emberiség történetében.
1.
A hálóban nevelkedtünk és ezért egy kicsit másképpen gondolkodunk. Információt találni nekünk ugyanolyan alapkészség, mint nektek egy idegen városban állomást vagy postát találni. Amikor meg akarunk tudni valamit – mik a himlő első tünetei, nem gyanúsan magas-e a vízszámla vagy miért süllyedt el az “Estonia” – olyan biztonsággal teszünk lépéseket, mintha egy GPS-szel felszerelt autót vezetnénk. Tudjuk, hogy szükséges információt több helyen találunk majd, oda tudunk jutni, képesek vagyunk megítélni ezen információk hitelességét. Megszoktuk, hogy egy válasz helyett sok különbözőt találunk – és ki tudunk emelni belőlük egy olyan verziót, ami valószínűleg a leghelyesebb, eldobva azokat, amelyek kevésbé helyesnek tűnnek. Szelektálunk, válogatunk, megjegyzünk – és készek vagyunk lecserélni a megjegyzett információt, amikor megjelenik ennek egy új, jobb verziója.
A háló számunkra valamiféle közösen birtokolt, külső emlékezet. Nincsen szükségünk felesleges részleteket: dátumokat, összegeket, képleteket, utcaneveket, konkrét definíciókat memorizálni. Nekünk elég egy absztrakt, a lényegére korlátozott információ, amely hasznos az információ feldolgozásában és más információkkal való összekapcsolásában. Ha szükségünk lesz részletekre, másodpercek alatt utánanézünk. Nem kell mindenhez értenünk, mert tudjuk, hogy hol találunk embereket, akik értenek ahhoz, amihez mi nem értünk, és akikben megbízhatunk. Olyan embereket, akik az általuk birtokolt információt nem a profitért osztják meg velünk, hanem az általunk közösen osztott meggyőződésből, hogy az információ mozgásban él, hogy szabad akar lenni, és hogy az információcseréből mindnyájan profitálunk. Mindennap, miközben tanulunk, dolgozunk, megoldjuk a hétköznapi problémákat, fejlesztjük a szenvedélyünket. Tudunk és szeretünk egymással versenyezni, de a versenyzésünk, a feltűnési vágyunk tudáson, az információ interpretálásának és átdolgozásának a képességén alapszik, és nem ennek a monopóliumán.
2.
A kultúrában való részvételünk nem ünnepi alkalom számunkra – a globális kultúra nekünk az azonosságunk alapelemét alkotja, fontosabb az önmeghatározásunk szempontjából, mint a hagyományok, a történelmi narratívák, a társadalmi pozíció, a származás, sőt, fontosabb még a nyelvnél is, amit használunk. A kulturális javak óceánjából halásszuk ki azokat az elemeket, amelyek legjobban megfelelnek nekünk – párbeszédbe lépünk velük, értékeljük, csak erre a célra létrehozott szolgáltatásokba írjuk be ezeket az értékeléseket, amelyek sugallják nekünk, hogy milyen más albumoknak, filmeknek vagy játékoknak kellene megnyerniük a tetszésünket. Néhány filmet, sorozatot vagy videoklipet egy időben nézünk a munkatársainkkal vagy a világ másik végén élő ismerőseinkkel, a más művek iránt érzett elismerésünket egy maroknyi emberrel osztjuk meg, akikkel talán soha sem találkozunk a való világban. Innen ered az egyszerre létező globalizáció és individualizált kultúraérzésünk. Innen ered az ehhez a kultúrához való szabad hozzáférésünk szükséglete.
Ez nem azt jelenti, hogy követeljük, hogy az összes kulturális javak ingyen hozzáférhetőek legyenek – habár mi magunk, amikor valamit alkotunk, általában visszaadjuk ezt a körforgásnak. Értjük, hogy az alkotó folyamat munka- és erőforrás-ráfordítást igényel, annak ellenére, hogy eddig csupán a kitüntetett szakemberek kasztjának fenntartott hang- vagy filmfelvételi minőség mindenkinek hozzáférhető lett. Készek vagyunk fizetni, de számunkra a terjesztők által alkalmazott gigantikus haszonkulcs nyilvánvalóan irreálisnak tűnik. Miért fizessünk olyan információ terjesztéséért, amit villámgyorsan és tökéletesen le lehet másolni, semmivel sem csökkentve ezzel az eredeti anyag minőségét? Ha csak magát az információt kapjuk, azt akarjuk, hogy az ára adekvát legyen. Fizethetünk többet, de akkor hozzáadott értéket akarunk: érdekes csomagolást, gadgetet, jobb minőségű képet, az “itt és most” megtekintési lehetőséget, anélkül, hogy várnunk kéne, hogy az egész fájl letöltődjön. Ki tudjuk fejezni az elismerésünket és meg akarjuk jutalmazni a szerzőket (mióta a pénz megszűnt bankjegynek lenni és egy képernyőn megjelenő számjegysorrá vált, a fizetés egy kicsit szimbolikus aktus lett, amin mind a két fél nyer), de a korporációk által tervezett eladási eredmény elérése egyáltalán nem érdekel minket. Az nem a mi hibánk, hogy az ő üzletük az eddig működő formában elvesztette értelmét – és ők, ahelyett, hogy felvennék a versenyt és kínálnának nekünk valamit, amit nem tudunk ingyen megszerezni, úgy döntöttek, hogy megerősítik jelenlegi állásukat.
És még egy: nem akarunk fizetni az emlékeinkért. Filmek, amelyekre emlékszünk az ifjúkorunkból, zene, ami kísért minket tíz évvel ezelőtt – a hálózati külső memóriában ezek egyszerű emlékek, amelyek előhívása, cseréje és átdolgozása számunkra annyira nyilvánvaló, mint nektek a Négy páncélos és a kutya felidézése. A meséket, amelyeket gyerekkorunkban néztünk, megtaláljuk a hálón és megmutatjuk a gyerekeinknek – ugyanúgy, mint ahogy ti meséltétek a Piroskát vagy a Három kiskecskét. El tudjátok képzelni, hogy valaki ezért törvényszegéssel vádolna titeket? Mi sem tudjuk.
3.
Hozzászoktunk ahhoz, hogy a számláink ki vannak fizetve, csak legyen elég pénz a bankszámlánkon, hogy egy bankszámla nyitása vagy egy mobilszám áthelyezése egy másik szolgáltatóhoz csak egy online kérdőív kitöltésével és egy futár által hozott szerződés aláírásával jár, sőt, hogy egy utazást Európa másik végére közbeeső átszállással és városnézéssel két óra alatt meg lehet szervezni. Ezért az állam felhasználóiként egyre jobban idegesít minket az interfészének az anakronizmusa. Nem értjük, hogy miért áll az adóbevallás pár nyomtatványból, amelyek közül a legnagyobb több mint száz mezőből áll. Nem értjük, hogy miért jár – önmagában abszurd – a címbejelentési kötelezettség az előző címről való kijelentkezéssel, mintha az egyik hivatal nem tudna kommunikálni a másikkal nélkülünk.
Nincsen bennünk az a megfélemlítésből eredő alázatos elfogadás, ami jellemző a mi szüleinkre, akik meg vannak győződve a hivatalos ügyek rendkívüli fontosságáról és az állammal való érintkezés ünnepi jellegéről. Nem érezzük azt a tiszteletet, ami a magányos állampolgár és a valahol ott a ködben sejlő, fenséges „hatalom” csúcsai közötti távolságból eredt. A mi társadalmi struktúránk képe más egyébként, mint a tiétek: háló alapú ez és nem hierarchikus. Megszoktuk, hogy majdnem mindenkivel – újságíróval, polgármesterrel, egyetemi professzorral vagy ismert énekessel – megpróbálhatunk párbeszédet indítani és nincsen szükségünk ehhez a társadalmi státuszból származó felhatalmazásra. A kapcsolat sikere csupán attól függ, vajon az üzenet tartalmát fontosként és választ érdemlőként ismerik fel. És mivel a közreműködésnek, folyamatos vitáknak, a vélemények kritikában való edződésének köszönhetően úgy érezzük, hogy sok kérdésben a mi véleményünk egyszerűen jobb – miért ne várhatnánk komoly párbeszédet a kormánnyal?
Mentesek vagyunk a jelenlegi formában létező „demokratikus intézmények” jámbor tiszteletétől, az azok axiomatikus szerepéről szóló meggyőződéstől, amely jellemző azokra, akiknek a „demokratikus intézmények” egyben maguknak és általuk épített emlékművek. Nincsen szükségünk emlékművekre. Nekünk egy olyan rendszerre van szükségünk, ami teljesíti az elvárásainkat, átlátszó és hatékonyan működik. Továbbá hozzászoktunk ahhoz, hogy a változás lehetséges, hogy minden kényelmetlen használatú rendszert lehet helyettesíteni egy új, hatékonyabb, a mi igényeinkhez jobban alkalmazkodó, több cselekvési lehetőséget kínáló rendszerrel.
A legnagyobb értékünk a szabadság: a szólásszabadság, az információhoz és a kultúrához való hozzáférés szabadsága. Úgy érezzük, hogy ennek a szabadságnak köszönhető, hogy a háló az, ami – és hogy a szabad jellegének védelme kötelességünk a következő generációkkal szemben, ugyanúgy, mint ahogy a természetes környezet védelme.
Talán ezt idáig nem így neveztük, talán még mi magunk sem vagyunk tisztában ezzel - de ez az, amit akarunk, talán egyszerűen ez az igazi, valódi demokrácia. Demokrácia, amelyről a ti közéleti íróitok talán nem is álmodtak.
* a címet kölcsönvettem egy kultikus blog nevéből: http://mydziecisieci.blog.pl
Fordította: Jerzy Celichowski és Bernhardt Vera
